2007.11.25. 10:45

Requiem

Áldott az igaz Bíró!

Nem szeretem a kórházakat, ha tehetem, akkor nem is megyek oda, de nem mindig tehetem ezt se meg. Nem tehettem meg vasárnap se, hogy reggel ne az legyen az első dolgom, hogy bemegyek a kórházba, az öcsémmel együtt, mert szombat este hallottam a hírt, hogy a nagyanyám tüdőgyulladást kapott, és valószínűleg már csak napjai vannak hátra. A hír hirtelen ért, mert ez egy olyan hír, ami mindig mindenkit hirtelen ér, bár számítani már régóta lehetett erre. Már két éve, hogy beköltöztek a kórházba, először még csak úgy mentek, hogy kicsit feljavítják az állapotát, a nagyapám meg ment a reumatológiára, hogy amennyire lehet rendbe hozzák az ő ízületeit is, és ekkor történt a baj. Két csigolya összeroppant, az addig életerős, aktív nagyapám iszonyatosan gyorsan egy beteg öregemberré vált, immáron saját magát se volt képes ellátni, nemhogy a nagyanyámat ápolni, tehát nem maradt más választás, mint a kórházba költözés. Az utóbbi években nagyon keveset látogattam őket, de ezután ha lehet még kevesebbet. Idegen hely, idegen környezet, idegen emberek mindenütt, idegen a kis szoba is a rideg kórházi berendezésével, amibe csak az otthonról behozott pár bögre, a jól ismert köpenyek, például azt a bordót vettem fel mindig, ha mosogattam náluk (nem fordult elő túl sűrűn ez tény, de a mosogatáshoz hozzá tartozott), de itt valahogy ők is idegenekké váltak, hiába a betegség sok mindent megváltoztatott. Szóval vasárnap reggel bementünk a kórházba, siettünk, mert az öcsém délbe repült el, tehát nem volt sok időnk. Amikor beértünk akkor ijedtem meg igazán, egy beteg kis öregember feküdt az egyik ágyban, a szoba közepén nagy gépek, a másik ágy megfordítva, fejjel az ajtó felé, és az ott alvó erőteljesen hörgő öregasszonyban is nehéz volt felismerni a nagyanyámat. Nem igazán tudtunk mit kezdeni a helyzettel, a nagyapám mondta, hogy nagyon félnek, a gépek azért vannak ott, mert le kellett szívni a váladékot a nagyanyám tüdejéről, és oxigént is kapott, és most mindenki meg van ijedve, hogy mi lesz. Persze a nagyapám se volt jól, a fogai, az ízületei, a dereka, de ez mind nem számít, majd ha ezen túl leszünk... kérdezgetett minket is, hogy mi van velünk, de úgy éreztem, hogy nem is nagyon fogta fel a válaszokat, hiszen az agya a szomszéd ágynál járt... gyorsan fel is adta, talán húsz percet lehettünk ott, talán annyit se, mikor mondta, hogy nemsokára jön a reggeli, és most menjünk. Nem is lett volna értelme maradni talán, bár lehet, hogy lett volna... reggel nyolc körül járt ekkor az idő. Háromnegyed tizenegyre vége volt mindennek.

Ezt az írást azért kezdtem el, hogy egyféle emléket állítsak a nagyanyámnak, hogy összefoglaljam mindazt, amit tudok róla, ahogyan én ismertem. Nagyon nehéz dolgom van, és nem azért, mert olyan sok az emlék, olyan sok a tudás, hogy nehéz volna őket rendszerezni. Pont ellenkezőleg! Közel harmincegy éves vagyok, és mindig is aktív kapcsolat volt a nagyszülőkkel, de a betegség nem most, és nem is két éve kezdődött, ez csak a végső stádium volt.

1930 áprilisában született, Budapesten, neológ zsidó családban. Gyermekként élte meg a háború és a gettó gyötrelmeit, de erről igazán sohase beszéltünk, a Soá egy olyan időszak, melynek árnyai időről időre felbukkantak, és időről időre szóba is kerültek, de valahogy mindig elhalt a téma, sose beszéltük át. A háború után tanár lett, matematika-közgazdaság szakos. Épült az ország, építette ő is valahol talán Dunaújvárosnál sérülés érte... nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, mintha hátba dobták volna egy macskakővel... vagy elesett? ellökték? és úgy esett egy bazaltkockára? Most már teljesen lényegtelen, de akkor megbetegedett, csonttbc-t kapott. Aztán jött az epilepszia persze az se aprózta el, napi öt-tíz rohammal, aminek a vége 100%-os rokkantság, és műtét lett.

Én vagyok az elsőszülött unoka. Első a hétből, kik közül egy csak pár hetet vagy csak napot? élt. Próbálom összeszedni az emlékeimet, de nehéz. Mikor még kisgyerekek voltunk nagyon ritka alkalmakkor jöttek el hozzánk, inkább mi mentünk. Beteg volt már akkor is, mindig is. De mostani ésszel már nem tűnik betegnek, hiszen akkor még minden nap felkelt, felöltözött, bevetették az ágyat. A nagyapám főzött, és mikor összejött a család, a nagy család, akkor elég nehezen fértünk el a szoba hallos lakásban. Az egyik falon egy nagy szekrény van, a két végében a két akasztós, mellette két kis polcos... az ajtó melletti akasztós alján van két fiók, telitömve különféle gyógyszerekkel. Három kis barna gyógyszeres üveget használt, ezek az íróasztalon álltak, az íróasztal fiókjában is gyógyszerek sorjáztak, illetve pontosítsunk: fájdalomcsillapítók. A két kis szekrény fölött, illetve fent az akasztósok közt könyvespolcok, roskadásig rakva könyvvel, két néhol három sorban is. Lent, a szekrények síkjából kinyúlva, remek padként egy ágyneműtartó, fölötte lemezek, rengeteg lemez szépen szétválogatva, fakkokban. A lemezek fölött középen a TV, és mellette a lemezjátszó, most már mindkettő egy viszonylag modern darab, de nagyon sokáig egy ősöreg rádió volt a TV mellett, és annak a tetejébe beépítve egy lemezjátszó. Kisgyerekként nagyon imádtam ezzel játszani, keresgélni az állomások közt, nyomkodni a nagy billentyűket, és csodálni, ahogy a zöld macskaszem lassan kivilágosodik, vagy elhuny. Valahol itt volt egy kisebb doboz, amiben szintén gyógyszerek voltak, ez volt az, amit éppen fogyasztott. Ebéd után mikor le lett szedve az asztal, akkor előkerült ez a doboz, meg a gyógyszeres üvegcsék. A terítőn négy sorba sorakoztatta a gyógyszereket, ide kettőt, ide egyet, ebből csak felet, és délben nem kell, szóval szépen szétporciózva. Szinte mindig volt olyan gyógyszer ami éppen elfogyott, ilyenkor – ha ott voltam – az én feladatom volt új dobozt hozni a fiókból. Persze most kicsit előre szaladtam az időben, mert ekkor már javában iskolás voltam. Kicsi gyereknek is szerettem ám hozzájuk járni, mert annak a lakásnak olyan meghitt barátságos illatai, szagai és fényei voltak. A fények, ezt még nem is mondtam a lakás egy nagy bérház magasföldszintjén van, utca sarkon, a szemközti utcában úgy egy saroknyira onnan van a tűzoltóság. Felharsan a sziréna és rohanok mindig az ablakhoz, és már látni is a fényeket, ahogy villódznak a házak falán, már jönnek is a nagy piros kocsik és fordulnak jobbra, vagy balra, amerre éppen dolguk van.

Már megint elkanyarodtam. Szóval kicsi gyerekként még nagyon zavart, hogy nagyon sokszor kellett csöndben játszanunk, mert a nagyanyámnak fáj a feje, bár szerencsére ott volt a Naphegy tér, nem túl közel, de barátságos kis utcákon kellett eljutni oda, amik erőteljesen kapaszkodtak, hogy le ne csússzanak onnan. Ág utca, meg a Róka utca, ez utóbbin mentünk mi inkább, mert ennek az utcának egy hatalmas nagy titka volt! Az utca közepetájt egy fehér rácsos kapu volt, itt kellett keresztül bújni, aztán fel a lépcsőkön, és hátra az épület mellett, egy barátságos kertbe ért az ember, és ha bekopogott az ablakon és visszament az ajtóhoz, akkor jött a csoda, mert ebben a lakásban, amit ugye stílszerűen rókaluknak neveztünk igazi Sárkányok laktak! Bizony ám! Az én névadószüleim. És náluk mindig mindenféle csudás dolog volt, például cukorka egy tálban az asztal közepén, a TV-jükön volt teletext, meg rengeteg külföldi csatorna, de ez még nem minden! Mert ehhez a Tv-hez két távirányító is volt, és lehetett ám versenyt kapcsolgatni! Szóval a Naphegy térre mentünk játszani. Ez egy nagyon izgalmas hely volt, mert játszótér a tér közepén, körben meg mindenütt buszok, mert ugye, ez buszvégállomás is. És volt itt egy olyan fa, ami kinőtt a földből, de utána elég alacsonyan elkezdett szinte vízszintesen folytatódni... remekül lehetett rajta ugrálni, tornászni...

Később, már a rendszerváltás után megnyílt a ház aljában egy pizzéria, a tulaj egy rendes zsidó fiú, az anyja is szokott ott besegíteni, és a nagyanyámmal össze is barátkoztak, lejárt oda trécselni sokat, időnként minket is meghívtak egy-egy pizzára, persze ahogy múlt az idő, nőttek az árak, a jövedelmek meg nem, úgy egyre ritkábban. Hetedikes, vagy nyolcadikos lehettem, mikor elkezdtem nyelvet tanulni, angolt és hébert. Természetesen a nyelvtanfolyamok bent voltak a városban, így hetente kétszer suli után egyből mentem a héberórára, onnan a nagyapámékhoz, majd este az angolra és úgy haza. Ekkortájt a nagyszüleim is jártak még héberórákra. Már korábban volt a nagyapámnak lágyéksérvműtétje, amit – természetesen rajta kívül – mindenki komolyan vett, így a hétvégi bevásárlásokat közösen ejtettük meg. Ragaszkodott hozzá mindig, hogy osztozzunk a szatyrokon, ezért azt találtam ki, hogy a csarnokba menet ő vitte a szatyrokat, visszafelé meg én... ez így igazságos, nem? A Ludas Matyiban ( a rajzfilmben) amikor építkeznek, akkor a legkisebb hajdúra bízták a kéményépítést, aki pakolta is a téglákat szorgosan, csak a habarcsot hagyta ki, és el is dőlt a végén. Na, őt idéztem rendszeresen, hogy mindig a kicsire bízzák a nagy munkát. Gimnáziumba oda kerültem, ahol a nagyapám is tanított, innentől kezdve egészen addig, míg Belgiumba nem mentem dolgozni – kivéve a katonaság időszakát – gyakorlatilag minden nap náluk voltam. Suli vagy később munka után mentem hozzájuk, és csak este jöttem haza.

Ekkor már romlott a helyzet szép lassan elmaradt a napi felöltözés, majd az ágy bevetés, felkelés, bár, ha vendég, vagy csak az orvos jött, azért még mindig megtették. Ebben az időszakban még időnként előfordult, hogy elmentünk sütit enni az Auguszthoz, Széderestére a Rabbiképzőbe, meg ilyesmik, de már egyre ritkábban, és egyre nagyobb eseménynek számított. Aztán jött a kettes korszak, ami három fázisból állt, és ezek általában kétnaponta váltották egymást, de természetesen nem volt ilyen szabályos. Két napig rosszul volt, iszonyatos fájdalmak gyötörték, aztán két napig aludt, WC-re is félálomba kellett kikísérni, és két napig teljesen jól volt. Ebben az időszakban még nagy ritkán, és különleges alkalmakra szerveztek házon kívüli programot, de egyre sűrűbben húzta keresztül a rosszullét, vagy az alvós fázis ezeket. Valamikor az eddigi bajok mellé becsatlakozott a rák is. A fájdalmak egyre erősebbek, és makacsabbak lettek. A legerősebb fájdalomcsillapítók már nem igazán használtak, és eljött az az idő, mikor először kellett kipróbálni a 2+1 módszert, ami kétféle fájdalomcsillapító együttes bevétele, egyikből kettő, másikból egy. A sok különböző fájdalomra még lehetett különböző variációkat bevetni. Aztán már ez teljesen természetessé vált és aztán már ez a csodakombináció se hatott rendesen... egyre nyúltak a fájdalmakkal teli szakaszok, amiket a több napos ájulásszerű alvás követett. A hangulata is romlott nagyon sokat szorongott, egyre nehezebben lehetett elviselni. Be kell valljam, hogy én is egyre rövidebb ideig bírtam már. Néha allergia miatt, vagy másért a nagyapámnak be kellett feküdnie pár napos kivizsgálásra. Ilyenkor a nagynéném, anyám, és én felváltva aludtunk ott voltunk a nagyanyámmal. Iszonyatosan nehéz volt elviselni, hogy szinte mindig kéri, hogy segítsünk, szinte sose tudja megmondani, hogy mit szeretne, ehhez képest már felüdülés volt, mikor ötpercenként fel akart ülni, aztán félperc múlva visszafeküdni.

Önző az ember. Mindig csak azt nézi, hogy mi volna neki jó. Én is itt ülök, átvirrasztom az éjszakákat, és sajnálom, hogy meghalt a nagyanyám. Nem őt sajnálom! Ő annyit szenvedett, hogy csak megkönnyebülés lehetett számára a halál. Anyám mondta, mert látta még vasárnap, hogy megszépült a halálában, évek óta először teljesen nyugodt volt az arca. Magamat sajnálom, a nagyapámat, és mindenkit, akik itt maradtunk. Mert mindannyiunknak vannak szép emlékei róla, kinek több, kinek kevesebb, és sajnálom, hogy nem tehetek hozzá már e szép emlékekhez többet, bár ebből az írásból is kitűnik, hogy az utóbbi évekből már szinte semmi szép emlék nincsen. Teljesen hiábavaló ez a sajnálkozás: Ő szenvedett, és most megszabadult a szenvedéseitől, nem minket hagyott itt, csak a szenvedést. A szívünkben, az emlékeinkben örökre velünk marad!

A prédikátor, Dávid fia, Jeruzsálem királya mondta: mindennek ideje van. Ideje van a születésnek és ideje van a halálnak.

Ez itt most az elengedés ideje!

Mami! Ács Pálné született Benkő Ágnes, Jantel bát Lévi!

Menj békével!