Bevezetés

Na, kényelmesen leültem, a töltőtollam a kezemben, előttem a füzet, és most... most várok. Valaki kopog, pont most, mikor írni akarok!

– Ki az? – kiáltok ki dühösen.

– Csak én vagyok, – egy megszeppent hang hallatszik – azt hittem, hogy engem vársz...

Meglepődök, és felállok a hintaszékből, kinyitom az ajtót, és tényleg! az ajtóban egy szőke, kék szemű, türkiz, lila és narancs ruhás aprócska ihlet állt.

– Bocsánat! Tényleg Téged vártalak, csak...

– Elkéstem... tudom... – legyint egyet – Azt hitted, hogy már nem is jövök?

– Éééén?! Dehogy!!!! – hevesen tiltakozom, pedig igaza van, már tényleg arra gondoltam, hogy ez a mai nap is olyan lesz, mint a többi: ülök a hintaszékben, kezemben a toll, előttem a füzet és várok, várok, várok sokáig, aztán besötétedik és én lámpát gyújtok, és várok még tovább... hajnaltájt, mikor malik a pitty, akkor leoltom a lámpát, leteszem a tollat és lefekszem aludni...

Már hetek óta minden nap így telt, miért lett volna éppen ma másképp? És tessék!

– Na mindegy! Végül is egyáltalán nem számít és én nem vagyok sértődékeny... Viszont sok munka vár még ránk! Felkészültél?

Egy határozott mozdulattal félretolt, és már a szoba közepén termett...

– Mi van itt? Hintaszék? – felugrott a támlájára, hintázott hármat hátra, kettőt előre, majd végig csúszott a karfán, és átrepült az asztalra – Füzet... hogy néz ki ez a füzet? Nem csoda, hoy nem tudsz bele írni! – egy gyors mozdulattal hatalmas szamárfület csinált rá – Na! – mondta elégedetten – Így már jobb! Mi van még itt? Töltőtoll? Jól látom?! Nincsen rendes tollad? Meg tintatartód? Tudod azzal lehet igazán jó pacákat ejteni!

Felemeli a tollat, ami majdnem akkora, mint ő, a feje fölé emeli és erőteljesen megrázza, csak úgy fröcsköl belőle a tinta... leteszi és elégedetten mustrálja a pacás füzetet, majd észrevesz egy nagy tintafoltot az asztalon...

– Uppsz!! ide tegyél egy gyertyatartót, az van ugye? Meg tegyél egyet oda a földre, a szoba közepére... és oda a sarokba tegyél egy párologtatót! Tegyél bele fahéj, gyömbér és vaníliaolajat, és vágj össze egy almát! Ide az asztalra tedd! Van kekszed? Kókuszost hozzál! Ez nem lehet igaz!!! Neked még egy vacak szamovárod sincsen? De legalább vízforraló, meg tea van, ugye? Na hozzad már! És húzd be a függönyt!

Ide–oda ugrált a szobában, szemmel se nagyon tudtam követni, megszédített a hangja, kábán tettem amire utasított. Mire végeztünk már alig álltam a lábamon, sőt!! be is szédültem a hintaszékbe, ő azonnal oda is ült jobbról a fejem mellé a támlára és kalimpálni kezdett...

– Látod? Most vagy felkészülve... így kellett volna várnod eddig is mindig... de most már mindegy...

Én csak lihegtem fáradtan a székben, és ahogy nagy nehezen körbenéztem a szobán nekem is feltűnt a változás... ez már nem az én szobám volt, inkább valami mesebeli varázsló dolgozószobája... sejtelmes, mesebeli illatok terjengtek, a falak mentén sorakozó könyveket sejtelmesen ugráló lángnyelvek világították meg...

– Igen látom... és most mi lesz?

– Mi lenne? Várunk...

– Várunk... de most mire?

Ekkor egy vékonyka hangot hallottam: – Hé!! engedjetek be! – kinyitottam az ajtót, és nem hittem a szememnek! Az ajtó előtt egy valódi, hamisítatlan Egyyszervolt állt!

– Gyere beljebb! Téged vártunk! – mondtam, és már csuktam volna az ajtót, de ekkor megszólalt az ihlet a széktámláról:

– Felesleges! Most már sorba fognak jönni... Te csak ülj vissza és írj! Gyerünk! Erre vártál már hetek óta!

Szóval így kezdődött...