2017. június 29., csütörtök

Szerelmesek

Szerelmesek

Akkor egy óra múlva találkozunk! - Várlak. - A férfi letette a telefont és gyorsan a táskájába dobott pár holmit, cipőt vett és már nem is volt a lakásban. Vonattal ment, mert úgy érezte, hogy most az lesz a gyorsabb, és a megérzése nem csalta meg.
Pár napja akadtunk egymásra egy társkereső oldalon, pontosabban a nő akadt rám, jött pár levél meg a válaszok, szimpatikus fiatal hölgy, két kisgyerekkel, a nagymamával laknak és a nagymama éppen nincs otthon, így a ma éjszakát mindenképpen a gyerekekkel kell töltenie, nekem éppen van egy szabad estém, bár a fene se tudja, hogy mikor lesz ilyen legközelebb szóval most megyek, teázunk, és beszélgetünk egyet... szuper!
Mire ezt így végig gondolta a vonat már meg is érkezett, leszállt, át a buszhoz, itt már több ember volt folyamatosan történt valami, nem is tudott olyan nyugodtan gondolkodni. Végre a busz is célba ért, leszállás, át az aluljárón, aztán jöhet a felüljáró, vagy mégse? Most nem. Szabálytalanul átvágott az úttesten, kihasználva, hogy hétvége és késő este van, tehát viszonylag kevés az autó. Már csak a házszámot kell megkeresni... elő a telefont, és már csörög is, hogy lehet jönni, nyitni a kaput, és már ott is vannak. A nő szép, nem kell túlozni, nem olyan modellszerű, festményjellegű szépség, amit ugye lehet csodálni, bámulni, de csak távolról, mert a kiállítási tárgyakhoz nyúlni tilos! Nem. Egy teljesen átlagos, nem sovány, de azért még nem is kövér, arányos, harmonikus személy. Első pozitív csalódás. Miközben bemennek megbeszélik, hogy tényleg meglepő ez az egész helyzet, hiszen ilyen későn gyakorlatilag ismeretlenül, de azért jó ez így. A lakásban ég a villany a folyosón, meg bent a nagyszobában, de ők a konyhába mennek, mert ugye teázásról volt szó, a nő vizet forral, míg a férfi táskájából egy-két doboz kerül elő, rengeteg különböző teával. A tea kész, bemennek a szobába, és a díványon ülve beszélgetni kezdenek, beszélnek mindenről, beszélnek semmiről, már ahogy ezt ilyenkor szokás. Közben többször is ránéztek a gyerekekre, a nő be is ment, eligazgatta a takarókat, a férfi csak a küszöbön állva csodálta a két pöttömöt. A kisfiú felé fordulva, összegömbölyödve aludt, a kislány az ágy túl végén, a másik irányba fordult. Mint két apró kis játékszer, angyaliak. Az éjszaka gyorsan telt, a kislány egyszer felébredt, és kiment WC-re, természetesen a nő ment vele, pontosabban vitte, hogy a kis tündér ne meztéllábazzon a hideg kövön. A férfi úgy húzódott, hogy a nyitott ajtóból jól lássa őket, de őt a kislány ne feltétlen vegye észre. A nővel össze is mosolyogtak, miközben a pöttöm valamit az álmáról csacsogott sírós hangon.

Hamar eljött a reggel. Először a kisfiú ébredt fel, és jött át a szobába, mikor a férfit meglátta az anyjához húzódott, és onnan szemlélte idegenkedve, a kislány később jött kicsivel, de nem hiába ő volt a nagyobb, nagyobb volt benne a bizalom is, és az első hívásra odament a férfihez és az ölébe bújt. Itt és ekkor dőlt el minden. Ők nem vettek észre semmit sem, de a Végzet kegyetlenül lecsapott rájuk, össze-vissza gyűrögette, nyújtotta a szívüket, majd egy óvatlan pillanatban jól összecsomózta. Ezzel, hogy a gyerekek felébredtek elmúlt egy pillanat, az a pillanat, amikor a férfi még elmenekülhetett volna, ha akar. De nem is akart. A nap további része játékkal telt, játszottak a lakásban, játszottak az udvaron és játszottak a játszótéren is... élvezték egymást, az együtt töltött időt. Közben jött az ebéd ideje is, amit most a férfi főzött nekik a kislánnyal együtt. Nem volt bonyolult az étel, bolognai spagettit csináltak, mostanában a férfi mindig azt csinált, mert éppen ilyen korszaka volt. Természetesen a konyhából kegyetlenül kizavartak mindenkit, ez az ő idejük volt, csak a kettejüké. Ebéd után ledőltek egy kicsit pihenni, ami rájuk is fért, hiszen a gyerekek még kicsik voltak, ők meg semmit nem aludtak az éjszaka. Közeledett az este, és a férfi elbúcsúzott, hazament. Nem is találkoztak három teljes napig, illetve nem egészen volt teljes, mert a harmadik napon azért mégis csak összefutottak újra. A férfi – közel lakott a nő munkahelyéhez – véletlenül pont arra járt, mikor a nő végzett, és ha már így alakult, elkísérte egy darabon, mert arra volt dolga, közben elintézett egy telefont, és kiderült, hogy a dolog napolódik, tehát elkísérte hazáig, persze szigorúan csak a kapuig. Arról már igazán nem ő tehetett, hogy a nagymama, és a két kisgyerek éppen kint volt az erkélyen, és arról sem, hogy észre is vették, természetesen ezek után már nem is lehetett volna másképpen: bement. A nagymamával pár szavas udvariassági kör után gyorsan be is fejezték a beszélgetést, hiába, nem voltak egymásra hangolva.

2013. július 11., csütörtök

a folytatás

Már megint itt van a szerelem,
Már megint izzad a tenyerem...
- Mit csinálsz? - a hang a hátam mögül jön, egy picit meg is lepődök.
- Hogy én?... Irok. - Végülis mi mást válaszolhatnék, hiszen tényleg ezt teszem. A pöttöm kékruhás szőkeség hevesen bólogat, végigsétál az iróasztalon, átlibben a karosszékre és lecsúszik a karfán. Tesz egy kis kört a szoba levegőjében és már az ágyban van, a vállam mellett. Körbesétálja a füzetet, felkapaszkodik a kezemre, belenéz a tollam hegyébe majd a tetejére kúszik és leül.
- Hát persze, hogy irsz! - kiált fel és a papirra mered hosszasan.
- Ez gyönyörű! Felolvasod nekem? - Én is a papirra meredek. Tényleg gyönyörű. A lap alja még szűzies ártatlansággal virit, de a tetején a bal felső sarokba már egy diszes kezdőbetűvel kezdődő szót képzeltem.
- Tulajdonképpen felolvashatnám, de még igazából nem fogalmaztam meg rendesen... Hiányoztál, segitesz?
Komolyan bólint, majd előhúz egy kissámlit és a fülembe telepszik.
- Mese lesz? Szerelmes? - és már mondja is megállithatatlanul, miközben a tollam nyomán kék tajtékot vet a papir.

2007. november 27., kedd

2007.11.25. 10:45

Requiem

Áldott az igaz Bíró!

Nem szeretem a kórházakat, ha tehetem, akkor nem is megyek oda, de nem mindig tehetem ezt se meg. Nem tehettem meg vasárnap se, hogy reggel ne az legyen az első dolgom, hogy bemegyek a kórházba, az öcsémmel együtt, mert szombat este hallottam a hírt, hogy a nagyanyám tüdőgyulladást kapott, és valószínűleg már csak napjai vannak hátra. A hír hirtelen ért, mert ez egy olyan hír, ami mindig mindenkit hirtelen ér, bár számítani már régóta lehetett erre. Már két éve, hogy beköltöztek a kórházba, először még csak úgy mentek, hogy kicsit feljavítják az állapotát, a nagyapám meg ment a reumatológiára, hogy amennyire lehet rendbe hozzák az ő ízületeit is, és ekkor történt a baj. Két csigolya összeroppant, az addig életerős, aktív nagyapám iszonyatosan gyorsan egy beteg öregemberré vált, immáron saját magát se volt képes ellátni, nemhogy a nagyanyámat ápolni, tehát nem maradt más választás, mint a kórházba költözés. Az utóbbi években nagyon keveset látogattam őket, de ezután ha lehet még kevesebbet. Idegen hely, idegen környezet, idegen emberek mindenütt, idegen a kis szoba is a rideg kórházi berendezésével, amibe csak az otthonról behozott pár bögre, a jól ismert köpenyek, például azt a bordót vettem fel mindig, ha mosogattam náluk (nem fordult elő túl sűrűn ez tény, de a mosogatáshoz hozzá tartozott), de itt valahogy ők is idegenekké váltak, hiába a betegség sok mindent megváltoztatott. Szóval vasárnap reggel bementünk a kórházba, siettünk, mert az öcsém délbe repült el, tehát nem volt sok időnk. Amikor beértünk akkor ijedtem meg igazán, egy beteg kis öregember feküdt az egyik ágyban, a szoba közepén nagy gépek, a másik ágy megfordítva, fejjel az ajtó felé, és az ott alvó erőteljesen hörgő öregasszonyban is nehéz volt felismerni a nagyanyámat. Nem igazán tudtunk mit kezdeni a helyzettel, a nagyapám mondta, hogy nagyon félnek, a gépek azért vannak ott, mert le kellett szívni a váladékot a nagyanyám tüdejéről, és oxigént is kapott, és most mindenki meg van ijedve, hogy mi lesz. Persze a nagyapám se volt jól, a fogai, az ízületei, a dereka, de ez mind nem számít, majd ha ezen túl leszünk... kérdezgetett minket is, hogy mi van velünk, de úgy éreztem, hogy nem is nagyon fogta fel a válaszokat, hiszen az agya a szomszéd ágynál járt... gyorsan fel is adta, talán húsz percet lehettünk ott, talán annyit se, mikor mondta, hogy nemsokára jön a reggeli, és most menjünk. Nem is lett volna értelme maradni talán, bár lehet, hogy lett volna... reggel nyolc körül járt ekkor az idő. Háromnegyed tizenegyre vége volt mindennek.

Ezt az írást azért kezdtem el, hogy egyféle emléket állítsak a nagyanyámnak, hogy összefoglaljam mindazt, amit tudok róla, ahogyan én ismertem. Nagyon nehéz dolgom van, és nem azért, mert olyan sok az emlék, olyan sok a tudás, hogy nehéz volna őket rendszerezni. Pont ellenkezőleg! Közel harmincegy éves vagyok, és mindig is aktív kapcsolat volt a nagyszülőkkel, de a betegség nem most, és nem is két éve kezdődött, ez csak a végső stádium volt.

1930 áprilisában született, Budapesten, neológ zsidó családban. Gyermekként élte meg a háború és a gettó gyötrelmeit, de erről igazán sohase beszéltünk, a Soá egy olyan időszak, melynek árnyai időről időre felbukkantak, és időről időre szóba is kerültek, de valahogy mindig elhalt a téma, sose beszéltük át. A háború után tanár lett, matematika-közgazdaság szakos. Épült az ország, építette ő is valahol talán Dunaújvárosnál sérülés érte... nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, mintha hátba dobták volna egy macskakővel... vagy elesett? ellökték? és úgy esett egy bazaltkockára? Most már teljesen lényegtelen, de akkor megbetegedett, csonttbc-t kapott. Aztán jött az epilepszia persze az se aprózta el, napi öt-tíz rohammal, aminek a vége 100%-os rokkantság, és műtét lett.

Én vagyok az elsőszülött unoka. Első a hétből, kik közül egy csak pár hetet vagy csak napot? élt. Próbálom összeszedni az emlékeimet, de nehéz. Mikor még kisgyerekek voltunk nagyon ritka alkalmakkor jöttek el hozzánk, inkább mi mentünk. Beteg volt már akkor is, mindig is. De mostani ésszel már nem tűnik betegnek, hiszen akkor még minden nap felkelt, felöltözött, bevetették az ágyat. A nagyapám főzött, és mikor összejött a család, a nagy család, akkor elég nehezen fértünk el a szoba hallos lakásban. Az egyik falon egy nagy szekrény van, a két végében a két akasztós, mellette két kis polcos... az ajtó melletti akasztós alján van két fiók, telitömve különféle gyógyszerekkel. Három kis barna gyógyszeres üveget használt, ezek az íróasztalon álltak, az íróasztal fiókjában is gyógyszerek sorjáztak, illetve pontosítsunk: fájdalomcsillapítók. A két kis szekrény fölött, illetve fent az akasztósok közt könyvespolcok, roskadásig rakva könyvvel, két néhol három sorban is. Lent, a szekrények síkjából kinyúlva, remek padként egy ágyneműtartó, fölötte lemezek, rengeteg lemez szépen szétválogatva, fakkokban. A lemezek fölött középen a TV, és mellette a lemezjátszó, most már mindkettő egy viszonylag modern darab, de nagyon sokáig egy ősöreg rádió volt a TV mellett, és annak a tetejébe beépítve egy lemezjátszó. Kisgyerekként nagyon imádtam ezzel játszani, keresgélni az állomások közt, nyomkodni a nagy billentyűket, és csodálni, ahogy a zöld macskaszem lassan kivilágosodik, vagy elhuny. Valahol itt volt egy kisebb doboz, amiben szintén gyógyszerek voltak, ez volt az, amit éppen fogyasztott. Ebéd után mikor le lett szedve az asztal, akkor előkerült ez a doboz, meg a gyógyszeres üvegcsék. A terítőn négy sorba sorakoztatta a gyógyszereket, ide kettőt, ide egyet, ebből csak felet, és délben nem kell, szóval szépen szétporciózva. Szinte mindig volt olyan gyógyszer ami éppen elfogyott, ilyenkor – ha ott voltam – az én feladatom volt új dobozt hozni a fiókból. Persze most kicsit előre szaladtam az időben, mert ekkor már javában iskolás voltam. Kicsi gyereknek is szerettem ám hozzájuk járni, mert annak a lakásnak olyan meghitt barátságos illatai, szagai és fényei voltak. A fények, ezt még nem is mondtam a lakás egy nagy bérház magasföldszintjén van, utca sarkon, a szemközti utcában úgy egy saroknyira onnan van a tűzoltóság. Felharsan a sziréna és rohanok mindig az ablakhoz, és már látni is a fényeket, ahogy villódznak a házak falán, már jönnek is a nagy piros kocsik és fordulnak jobbra, vagy balra, amerre éppen dolguk van.

Már megint elkanyarodtam. Szóval kicsi gyerekként még nagyon zavart, hogy nagyon sokszor kellett csöndben játszanunk, mert a nagyanyámnak fáj a feje, bár szerencsére ott volt a Naphegy tér, nem túl közel, de barátságos kis utcákon kellett eljutni oda, amik erőteljesen kapaszkodtak, hogy le ne csússzanak onnan. Ág utca, meg a Róka utca, ez utóbbin mentünk mi inkább, mert ennek az utcának egy hatalmas nagy titka volt! Az utca közepetájt egy fehér rácsos kapu volt, itt kellett keresztül bújni, aztán fel a lépcsőkön, és hátra az épület mellett, egy barátságos kertbe ért az ember, és ha bekopogott az ablakon és visszament az ajtóhoz, akkor jött a csoda, mert ebben a lakásban, amit ugye stílszerűen rókaluknak neveztünk igazi Sárkányok laktak! Bizony ám! Az én névadószüleim. És náluk mindig mindenféle csudás dolog volt, például cukorka egy tálban az asztal közepén, a TV-jükön volt teletext, meg rengeteg külföldi csatorna, de ez még nem minden! Mert ehhez a Tv-hez két távirányító is volt, és lehetett ám versenyt kapcsolgatni! Szóval a Naphegy térre mentünk játszani. Ez egy nagyon izgalmas hely volt, mert játszótér a tér közepén, körben meg mindenütt buszok, mert ugye, ez buszvégállomás is. És volt itt egy olyan fa, ami kinőtt a földből, de utána elég alacsonyan elkezdett szinte vízszintesen folytatódni... remekül lehetett rajta ugrálni, tornászni...

Később, már a rendszerváltás után megnyílt a ház aljában egy pizzéria, a tulaj egy rendes zsidó fiú, az anyja is szokott ott besegíteni, és a nagyanyámmal össze is barátkoztak, lejárt oda trécselni sokat, időnként minket is meghívtak egy-egy pizzára, persze ahogy múlt az idő, nőttek az árak, a jövedelmek meg nem, úgy egyre ritkábban. Hetedikes, vagy nyolcadikos lehettem, mikor elkezdtem nyelvet tanulni, angolt és hébert. Természetesen a nyelvtanfolyamok bent voltak a városban, így hetente kétszer suli után egyből mentem a héberórára, onnan a nagyapámékhoz, majd este az angolra és úgy haza. Ekkortájt a nagyszüleim is jártak még héberórákra. Már korábban volt a nagyapámnak lágyéksérvműtétje, amit – természetesen rajta kívül – mindenki komolyan vett, így a hétvégi bevásárlásokat közösen ejtettük meg. Ragaszkodott hozzá mindig, hogy osztozzunk a szatyrokon, ezért azt találtam ki, hogy a csarnokba menet ő vitte a szatyrokat, visszafelé meg én... ez így igazságos, nem? A Ludas Matyiban ( a rajzfilmben) amikor építkeznek, akkor a legkisebb hajdúra bízták a kéményépítést, aki pakolta is a téglákat szorgosan, csak a habarcsot hagyta ki, és el is dőlt a végén. Na, őt idéztem rendszeresen, hogy mindig a kicsire bízzák a nagy munkát. Gimnáziumba oda kerültem, ahol a nagyapám is tanított, innentől kezdve egészen addig, míg Belgiumba nem mentem dolgozni – kivéve a katonaság időszakát – gyakorlatilag minden nap náluk voltam. Suli vagy később munka után mentem hozzájuk, és csak este jöttem haza.

Ekkor már romlott a helyzet szép lassan elmaradt a napi felöltözés, majd az ágy bevetés, felkelés, bár, ha vendég, vagy csak az orvos jött, azért még mindig megtették. Ebben az időszakban még időnként előfordult, hogy elmentünk sütit enni az Auguszthoz, Széderestére a Rabbiképzőbe, meg ilyesmik, de már egyre ritkábban, és egyre nagyobb eseménynek számított. Aztán jött a kettes korszak, ami három fázisból állt, és ezek általában kétnaponta váltották egymást, de természetesen nem volt ilyen szabályos. Két napig rosszul volt, iszonyatos fájdalmak gyötörték, aztán két napig aludt, WC-re is félálomba kellett kikísérni, és két napig teljesen jól volt. Ebben az időszakban még nagy ritkán, és különleges alkalmakra szerveztek házon kívüli programot, de egyre sűrűbben húzta keresztül a rosszullét, vagy az alvós fázis ezeket. Valamikor az eddigi bajok mellé becsatlakozott a rák is. A fájdalmak egyre erősebbek, és makacsabbak lettek. A legerősebb fájdalomcsillapítók már nem igazán használtak, és eljött az az idő, mikor először kellett kipróbálni a 2+1 módszert, ami kétféle fájdalomcsillapító együttes bevétele, egyikből kettő, másikból egy. A sok különböző fájdalomra még lehetett különböző variációkat bevetni. Aztán már ez teljesen természetessé vált és aztán már ez a csodakombináció se hatott rendesen... egyre nyúltak a fájdalmakkal teli szakaszok, amiket a több napos ájulásszerű alvás követett. A hangulata is romlott nagyon sokat szorongott, egyre nehezebben lehetett elviselni. Be kell valljam, hogy én is egyre rövidebb ideig bírtam már. Néha allergia miatt, vagy másért a nagyapámnak be kellett feküdnie pár napos kivizsgálásra. Ilyenkor a nagynéném, anyám, és én felváltva aludtunk ott voltunk a nagyanyámmal. Iszonyatosan nehéz volt elviselni, hogy szinte mindig kéri, hogy segítsünk, szinte sose tudja megmondani, hogy mit szeretne, ehhez képest már felüdülés volt, mikor ötpercenként fel akart ülni, aztán félperc múlva visszafeküdni.

Önző az ember. Mindig csak azt nézi, hogy mi volna neki jó. Én is itt ülök, átvirrasztom az éjszakákat, és sajnálom, hogy meghalt a nagyanyám. Nem őt sajnálom! Ő annyit szenvedett, hogy csak megkönnyebülés lehetett számára a halál. Anyám mondta, mert látta még vasárnap, hogy megszépült a halálában, évek óta először teljesen nyugodt volt az arca. Magamat sajnálom, a nagyapámat, és mindenkit, akik itt maradtunk. Mert mindannyiunknak vannak szép emlékei róla, kinek több, kinek kevesebb, és sajnálom, hogy nem tehetek hozzá már e szép emlékekhez többet, bár ebből az írásból is kitűnik, hogy az utóbbi évekből már szinte semmi szép emlék nincsen. Teljesen hiábavaló ez a sajnálkozás: Ő szenvedett, és most megszabadult a szenvedéseitől, nem minket hagyott itt, csak a szenvedést. A szívünkben, az emlékeinkben örökre velünk marad!

A prédikátor, Dávid fia, Jeruzsálem királya mondta: mindennek ideje van. Ideje van a születésnek és ideje van a halálnak.

Ez itt most az elengedés ideje!

Mami! Ács Pálné született Benkő Ágnes, Jantel bát Lévi!

Menj békével!

2007. július 30., hétfő

Bevezetés

Na, kényelmesen leültem, a töltőtollam a kezemben, előttem a füzet, és most... most várok. Valaki kopog, pont most, mikor írni akarok!

– Ki az? – kiáltok ki dühösen.

– Csak én vagyok, – egy megszeppent hang hallatszik – azt hittem, hogy engem vársz...

Meglepődök, és felállok a hintaszékből, kinyitom az ajtót, és tényleg! az ajtóban egy szőke, kék szemű, türkiz, lila és narancs ruhás aprócska ihlet állt.

– Bocsánat! Tényleg Téged vártalak, csak...

– Elkéstem... tudom... – legyint egyet – Azt hitted, hogy már nem is jövök?

– Éééén?! Dehogy!!!! – hevesen tiltakozom, pedig igaza van, már tényleg arra gondoltam, hogy ez a mai nap is olyan lesz, mint a többi: ülök a hintaszékben, kezemben a toll, előttem a füze és várok, várok, várok sokáig, aztán besötétedik és én lámpát gyújtok, és várok még tovább... hajnaltájt, mikor malik a pitty, akkor leoltom a lámpát, leteszem a tollat és lefekszem aludni...

Már hetek óta minden nap így telt, miért lett volna éppen ma másképp? És tessék!

– Na mindegy! Végül is egyáltalán nem számít és én nem vagyok sértődékeny... Viszont sok munka vár még ránk! Felkészültél?

Egy határozott mozdulattal félretolt, és már a szoba közepén termett...

– Mi van itt? Hintaszék? – felugrott a támlájára, hintázott hármat hátra, kettőt előre, majd végig csúszott a karfán, és átrepült az asztalra – Füzet... hogy néz ki ez a füzet? Nem csoda, hoy nem tudsz bele írni! – egy gyors mozdulattal hatalmas szamárfület csinált rá – Na! – mondta elégedetten – Így már jobb! Mi van még itt? Töltőtoll? Jól látom?! Nincsen rendes tollad? Meg tintatartód? Tudod azzal lehet igazán jó pacákat ejteni!

Felemeli a tollat, ami majdnem akkora, mint ő, a feje fölé emeli és erőteljesen megrázza, csak úgy fröcsköl belőle a tinta... leteszi és elégedetten mustrálja a pacás füzetet, majd észrevesz egy nagy tintafoltot az asztalon...

– Uppsz!! ide tegyél egy gyertyatartót, az van ugye? Meg tegyél egyet oda a földre, a szoba közepére... és oda a sarokba tegyél egy párologtatót! Tegyél bele fahéj, gyömbér és vaníliaolajat, és vágj össze egy almát! Ide az asztalra tedd! Van kekszed? Kókuszost hozzál! Ez nem lehet igaz!!! Neked még egy vacak szamovárod sincsen? De legalább vízforraló, meg tea van, ugye? Na hozzad már! És húzd be a függönyt!

Ide–oda ugrált a szobában, szemmel se nagyon tudtam követni, megszédített a hangja, kábán tettem amire utasított. Mire végeztünk már alig álltam a lábamon, sőt!! be is szédültem a hintaszékbe, ő azonnal oda is ült jobbról a fejem mellé a támlára és kalimpálni kezdett...

– Látod? Most vagy felkészülve... így kellett volna várnod eddig is mindig... de most már mindegy...

Én csak lihegtem fáradtan a székben, és ahogy nagy nehezen körbenéztem a szobán nekem is feltűnt a változás... ez már nem az én szobám volt, inkább valami mesebeli varázsló dolgozószobája... sejtelmes, mesebeli illatok terjengtek, a falak mentén sorakozó könyveket sejtelmesen ugráló lángnyelvek világították meg...

– Igen látom... és most mi lesz?

– Mi lenne? Várunk...

– Várunk... de most mire?

Ekkor egy vékonyka hangot hallottam: – Hé!! engedjetek be! – kinyitottam az ajtót, és nem hittem a szememnek! Az ajtó előtt egy valódi, hamisítatlan Egyyszervolt állt!

– Gyere beljebb! Téged vártunk! – mondtam, és már csuktam volna az ajtót, de ekkor megszólalt az ihlet a széktámláról:

– Felesleges! Most már sorba fognak jönni... Te csak ülj vissza és írj! Gyerünk! Erre vártál már hetek óta!

Szóval így kezdődött...

2007. július 3., kedd

Pizsama (vidám krimi)

Szirénahang hasított a csendbe... kirohant, és úgy fogadta az érkező rendőröket.

– Gyorsan! Gyorsan! Erre jöjjenek! - majd egy pillanatra megtorpant. Rendőrnők? Elcsodálkozott.

– Mehetnek rendőrnők gyilkossághoz?

– Természetesen. A főkapitány úrnak most fontos dolga van, meg kell néznie a Lolka és Bolkát a tévében, és ezért minket küldött...

– Akkor jó – válaszolta. – erre menjünk...

A rendőrnő bement utána a szobába, ahol egyből észrevette a bűncselekmény nyomait:

– Ki találta meg az áldozatot?

– Én voltam az...

– És hozzányúlt valamihez?

– Nem... izéé... a telefonhoz, ki kellett hívnom magukat valahogy, nem?

– Na igen, ez jogos.... na akkor én rögzítem a nyomokat. Tud hozni egy kis lisztet? Na meg ecset is kéne és kis zacskók... tudja, ott vannak a konyhában az asztalfiókban!

– Máris hozom! – elrobogott, és egy fél pillanattal később hozta is a lisztet, az ecsetet (kicsit össze volt száradva, mert nem jól öblítette el festés után), na meg a zacskókat.

– És most? Most mi lesz?

– Most először is rögzítjük a nyomokat... a lisztet ide kiszórjuk, és az ecsettel óvatosan szétkenjük, hogy jól láthatóak legyenek az ujjnyomok... Kellene egy csipesz is... a fürdőszobában a tükör előtt van a polcon, be tudja hozni? De óvatosan, nehogy valami leessen!

– Persze, hogy betudom! Én már nagyfiú vagyok! – és már hozta is...

– Köszönöm. És most ezeket a kis kártyákat ide, ide, meg ide tesszük, és szépen mindent lefényképezünk, később ezek alapján fogjuk megállapítani, hogy mi hol volt pontosan... a csipesszel óvatosan levesszük az áldozatról ezt a hajszálat... biztos a gyilkos hagyta itt, és beletesszük az első zacskóba. Most ebből a vöröses anyagból, valószínűleg vér, de a szakértők majd megállapítják egy keveset ebbe a másik zacskóba teszünk... Mondja Uram! Maga a telefonon kívül semmihez nem nyúlt?

– Nem... miért? – kicsit zavarba jött...

– Akkor honnan tudta, hogy az áldozat halott?

– Hát... a feje, teljesen le van szakadva... meg véres is...

– Értem... Igaza van, ez teljesen egyértelmű! De ha így áll a helyzet, akkor magát le kell tartóztatnom maciölés alapos gyanújával!

– Engem? – teljesen meg van zavarodva... – de hát, miért?

– Azért – kapta fel az ölébe, – mert még a pizsamája is csupa ketchup kedves Uram! Sipircc azonnal mosakodni!

– Te vagy a legszuperebb rendőr, Anyu, akit valaha is láttam! – és a kisfiú őszinte elragadtatással nézett az anyjára, miközben az a koszos pizsamát húzta le róla....

A pizsama (krimi 1800 karakterben)

Sziréna harsant a távolban, idegesítő hangja, hol felszárnyalt, hol elhalkult, de érezhetően egyre közelebbről hallatszott... a nő teát főzött, mint már annyiszor az évek során, és nem számított, hogy mennyit mutat az óra, mert idő volt. A férfi kapkodva borotválkozott és hirtelen felkiáltott: -basszuskulcs! A nő összerezzent, majd indult a fürdőszoba felé, és vitte a timsót, elállította a vérzést – már ebben is rutinja volt – majd visszatért a konyhába, éppen hogy a füle hegyét sikerült megcsókolja a férfi köszönetül. Sietve kapkodta fel a ruháit, hörpintett egy nagyot a csészéből: -hú, az anyját! Leellenőrizte a fegyverét, sietve megölelte, megcsókolta az asszonyt, és az ajtó felé indult. A sziréna ekkor hallgatott el, ahogy az ajtó kinyílt, a fémborításon tükröződött a forgólámpák kék-piros fénye, majd becsattant az ajtó, és már a távolból hallatszott a szirénahang...

Hirtelen megszédült, az ajtófélfának támaszkodott és erőtlenül csúszott lefelé. Nem tudta mi van, hiszen ez nem az első eset volt, nem is az utolsó, remélte, a sok év alatt már igazán megszokhatta volna, de most mégis, a szívébe markolt a fájdalom... nagyon lassan tért magához, kényszerítette magát, hogy tegye a dolgát, mint minden nap, először is a pizsamát kell összeszedni, egyik fele az előszobában, a másik a fürdőben... felemelte, és ekkor beléhasított egy iszonyatos fájdalom, a hasa összefacsarodott, és eszméletlenül terült el a hideg kövön.

– Óvatosan vigyék! Most már minden rendbe lesz, csak tartson ki, Hölgyem! - valahonnan nagyon távolról hallotta a hangokat. Sziréna már megint, de ez nem távolodik, engem visznek? Hova? Miért? Kiabálni akart, de a szemét se tudta kinyitni, érezte, hogy a hasa olyan furcsa... olyan üres...

– Szegény asszony! Egyszerre vesztette el a férjét, és a gyermekét is....

Jeles

Jó meleg van itt, a kandallóban lobog a tűz, a lángok meghitt fényeket varázsolnak a fal mentén sorakozó könyvespolcokra. Az asztalon karos gyertyatartókban sudár oszlopok, fejükön hajlékony lángbalerinák. A tölgyfa padlón egy nagy medvebőr, mely üvegszemeivel a hintaszékben ringatódzó, pokróccal takart, olvasó öregembert bámulta...
Valaha ellenfelek voltak... egy régi hideg télen harcot vívtak... komoly kemény harcot... A túlélésről szólt az a harc, nagyon le voltak gyöngülve mindketten, sehol semmi ennivaló nem volt... nem volt más választásuk: a nyertes túléli, a vesztes meghal, és ha nem harcolnak mind a ketten veszítenek. Nem haragudtak akkor se egymásra, bár utána egy kicsit neheztelt, de azóta ez elmúlt, végül is ő se nagyon tett volna másképp...
Lassan, nagyon lassan új hang vegyül a tűz pattogásához, majd elhal... Az öregember ölében vastag, bőrkötésű könyv fekszik, amiben most lapoz egyet. A lap furcsán, mereven fordul, mintha nem is papír lenne... Az asztalon egy ólomkristály pohár, benne aranyló nedű, most ez után nyúl, nézegeti a lángokat a boron keresztül, majd lassan elkortyintja, és megszólal:
- Elfogyott a borom! Sikerült valamire jutnia?
Ezek szerint még valaki van a szobában és valóban!
Az ablak mellett egy furcsa szerkezetre feszített könyv van, előtte egy olvasóállvány, mely két oldalán vastag gyertyák égnek. Az állványon papír, rajta egyre terjedő tintamező: egy ifjú vékony, sötét ruhás férfi szántja sebesen, tollának sercegése teljesen beleolvadt a szoba hangjaiba.
Most abba hagyja az írást.
- Igen, Uram! - válaszolja.
- Akkor jöjjön, ne várasson sokáig egy öregembert, kinek élte, mint az ellobbanó gyertyaláng... - A férfi hangja pátosszal teli volt, ez enyhén zavarta is az ifjút... de a legjobban az zavarta, ahogy hirtelen elhalt...
- Sajnos rossz hírem van. - lépett a papírjait rendezgetve az asztalhoz.
- Rossz hír? - az öregember hangja a végletekig emelkedett - Halljuk csak azokat a rossz híreket!
Az ifjú mély zavarba jött, de azért belevágott.
- Első ránézésre egy középkori kódexről van szó, amit alátámaszt a kötés, valamint a gót textúrás szöveg is. A kötés alapján Magyarországi eredetű, valószínűleg a debreceni nyomdában készülhetett... de ennek ellentmondani látszik a pergamen anyaga, ugyanis az az ókori Pergamonra jellemző technikával készült, természetesen palimpszeszt is lehetne, de a kitörölt írásnak nem látni nyomait, viszont retusálást felfedezhetünk az anyagban, méghozzá a legmodernebb irányzatoknak megfelelőt, de furcsa, hogy a szövegben nem látszik törés a retusált részeknél...
A gót textúra is alátámasztaná a középkori eredetet, de a kódex nyelve meglepő módon angol, és eddig nem volt tudomásunk gót textúrás angol nyelvű kódexről! A nyelvezete könnyen érthető, és amennyire meg tudom állapítani, helyesírási hibák is csak elvétve fordulnak elő benne, a mai angol helyesírás szerint... De a legfurcsább az utolsó öt sor, amit sehogy se sikerült semmilyen nyelvvel se beazonosítani... Mindezek alapján azt kell mondanom, hogy ez egy XX. századi igen durva hamisítvány!
- Az utolsó öt sort nem érti? - kérdezte az öreg - Nem lehet az valamilyen kód? Próbálja csak minden ötödik betűt olvasni!
A fiatalember visszatért a kódexhez és lassan silabizálta...
- Töltsön magának egy pohár bort!?... - hitetlenkedve olvasta ki.
- Az ajtótól balra a bárszekrényben talál poharat és bort is... Hozzon nekem is!... És az indexét is kérném...